A Rúnakő
Ha Szirakasz hátsó falához sétál az egyszeri polgár, a bokrok közt észrevehet egy mágikus rúnákkal átszőtt követ. Persze, mindenki tudja hogy ez a szikla a Rúnakő, mely az idők kezdete óta oltalmazza a királyt, s az országot vele. Ám kevesen tudják, hogy ez az ereklye hogyan, és honnan került a szirakok kezébe.
Minden az II. Birodalmi évben kezdődött. Akkor még a világ fényes volt, nem környékezte az országot hamu, és Szirakasz vára megtelt élettel. Ámbár már akkor sem volt béke, mivel Szirakasz mellett szürke lombkoronájával állt a Lidércerdő. Hej, a Lidércerdő. Mennyire megkeserítette a nép életét. Az erdőben olyan lények éltek, akiknek rossz szokása volt átjárni a várba, néha pár újért, lélekért, ilyesmi apróságokért. De, a Rúnakő eredetileg egy másik urat szolgált, akit Anakhronnak hívtak. Manapság senki nem ismeri ezt a nevet, ám a korában az egyik leghatalmasabb istenségek közt emlegették. Ennek az Istennek, mint ahogy a névből ki találhatja az olvasó, az idő megőrzése volt a feladata. Híveire ennek következtében a múlt felkutatásának nehéz terhét bízta. Így történhetett, hogy egy felderítés alatt Anakhron főpapja, és paplovagja, talán isteni sugallat segítségével rábukkant egy hatalmas sziklára, mely a hegy oldalából meredt ki. Ebben a sziklában az volt a különleges, hogy amikor a napfény utolsó sugara megcsillant rajta, a szikla teljesen eltűnt, és beleolvadt a végtelen űr feketéjébe. A főpap és a lovagja izgatottan tértek vissza a várba, és megtárgyalták a hívek közt, hogy mitévők legyenek. Hisz, Anakhron templomába kell egy oltárkő, és erre a lapos hullócsillag tökéletesen megfelelt. Visszatértükkor azonban Tanisz con Pendragon, az akkori mágusmester, Riandor elődje, útjukat állta.
A mágusok régóta figyelték és tanulmányozták a meteoritot, s mikor az az ősmágia jelenlétét mutatta, a hatalmas varázslók meg akarták szerezni maguknak. Ám a papok nem engedtek, s díszes ceremóniával templomukba helyezték a hatalmas sziklát. Talán a mágusok és a vallások közötti szembenállás innen eredhet, de ez lehetségesen soha nem derül ki. No, egy szónak is száz a vége, Anakhron nagyon boldog volt, és híveit áldásokkal halmozta el. Főleg tudást kaptak, helyeket, ahol a múlt volt a földbe temetve. Romok alatt találtak meg többek közt egy térképet, amely egy hatalmas mágikus tárgyhoz vezetett. Anakhron papjai, és I. Erknu nyomozásba kezdtek, s hosszú hetek után befejezték a rejtvényt, melyet a Vándor nyújtott át nekik az év elején. Minden jel arra utalt, hogy a lidércerdőben, egy bizonyos “Démonkurva” kezében van az ereklye. Azt hiszem, hogy meg kell magyaráznom a szirakok kapcsolatát ezzel a lénnyel. A lidérc sokszor környékezte meg a Szirakasz legerősebjeit is. Általában szerencsejátékozni kellett vele, vagy logikai fejtörőit kellett megoldan, s tétnek mindig az ember lelkét kellett megtenni. Bár a józan ész ellentmond ennek a kihívásnak, mert aki nyert, az választhatott a lény tárgyai közül. Ezzel a tudással felfegyverkezve tért be I. Erknu, Anakhron főpapja, és sok paplovagja elindult az átkozott erdőbe.
Hogy ott bent mi történt, azt a szél nem kívánta megsúgni nekem, de nagyon kevesen tértek vissza, s ők nem kívántak beszélni arról, hogy mit láttak. De egy bizonyos. I. Erknu, és Anakhron egyházának vezetői,. a főpap, a lovag, és rengeteg hívő ott veszett az erdő mélyén, csontjaik feltehetőleg most is ott rothadnak a szürke avarban. De, a visszatérőknél ott volt egy hatalmas kard, melynek neve rettegéssel tölti el a népet, még most is. Dol Ranun kardja. Ám, ez a történet nem erről az háromszor átkozott kardról szól, hanem a rúnakőről. Tehát, Anakhron egyháza bevégeztetett, és a megmaradt hívek, talán a gyásztól, talán más ok miatt szétszéledtek, Anakhron pedig száműzetett a Holdbéli terem árnyékai közé. És talán az oltárkövet is belepte volna a moha, ha egy sorsdöntő éjszakán meg nem támadják a Lidércerdő lakói a várat. Nagy nehezen a bátor nép visszaverte a betolakodókat, de a mágia értői megértették, hogy ezt a fajta védekezést nem lehet sokáig fenntartani. Ezért minden erejüket bevetették, és három éjszakát töltöttek az akkor már Rúnakővé keresztelt szikla mellett.
Egy misztikus karperecet, mely a törpök égi vasából készült, hozzá kötötték a kőhöz, s az jelezni kezdett az égszer viselőjének, mikor veszély szállt az országra. Végül büszkeséggel telve, bár kissé megfáradva jelentették be az egész országló, az istenek, és az igaz mágia színe előtt, hogy befejezték a mágikus feladatukat, s a kőben egy szellemet rejtettek el, mely , bár még nem túl erős, idővel védelmező pajzsot emelhet a vár fölé. Az ország örömét egyetlen dolog szegte csak, démonok törtek a még ifjú szellemre, és elragadták az országtól. Bármekkora tragédia is volt ez, az országnak nem volt ideje ezzel foglalkozni, mivel az év a végéhez közeledett, és a sors csak úgy szórta átkait Szirakszra. Egy sötét felleg kerekedett a falak fölé, és utánuk elszabadult a pokol. Egy szörnyű betegség ütötte fel a fejét, melyet a nép fekete szájúságnak nevezett el. Az egyetlen megoldás volt, hogy a várat a túlélők elhagyják, és nem néznek vissza. Útjukon kísérte őket a Rúnakő apró szelleme, és bár nem tehetett sok mindent, egy aprósággal mégiscsak segíhtette népét. Így hát figyelt. Nézte a mágusokat,ahogy titkos praktikákkal a semmiből tüzet és villámot hívnak az égből, és hogy törik el valót akaratuk szerint. De figyelte a veszélyeket is. Minden lidércet, mi feltűnt a fák közül, megjegyzett, minden szörnyet aprólékosan megtanult, sötét lelkük szagát bevéste emlékei közé.
A III. éveben aztán minden megváltozott. A rúnakő erősödött, és a második napon magához hívta a mágusokat. És életében először beszélni kezdett. Igazából. Hozzáláncolta magát a korona kék ékkövéhez. A Szellem minden tudását felhasználva azóta is figyelmezteti a mágusokat a veszélyre, és arkán pajzsot ereszt a királyra. A pletyka szerint a szellem rendelkezik a Dzsinnek hatalmával, de eddig én ezt nem láttam tőle soha életemben. Persze a Rúnakőnek rengeteg legendája, regéje és dala van, például amikor egy eszes rúnakovács tudását kihasználva megmentette a Maladreni kirendeltség hét tagját, vagy amikor leleplezett egy élőhalott mágust, és ezzel csírájában elfolytotta a polgárháborút. De a kő történetei nem mindig voltak ilyen vidámak. A III. év közepén Szirakaszban egy király uralkodott, kinek nevére senki nem emlékezik. Hogy miért? Ez a király oly botor volt, hogy a koronával a fején egy szörnyű idézést mondott ki, mely egy hatalmas démon nevének egy részéből állt. A király alatt megnyílt a föld, és lábaira hatalmas, fekete csápok tekeredtek, és lerántották a kilenc poklok alá, ahonnan soha nem tért vissza. Nevét elfeledte az utókor, és a meséjére is csak egy lény emlékszik. A Rúnakő. Mikor az utolsó hang is eloszlott az idézésből, a kő tette feladatát, és megpróbálta megvédeni urát és hordozóját, ám a szörnyeteg, mely erősebb több istennél is, egyszerűen eltörte. Megtörte a rúnaszellem lelkét, hatalmát, és magát a követ is. Eztán a szellem két fele elveszett az alsóbb síkokon, és a mágusoknak egy évébe került felkutatni, és összeforrasztani. Ha tüzetesebben megnézi a követ az olvasó, észreveheti a heget, mely a kövön maradt. A holdvilágnál, mint fehér hegylánc, csillan meg a kövön az esemény évtizedes sebe.
De, bármi is szellem, vagy kő meséje, egy bizonyos. Ma már nincs az a hatalom, mely meghasíthatná ezt a követ, és a mágikus védelmet, melyet az országra, és királyra bocsájt
Forrás: Shrí Krauk, a hollókirály
Írta: Meimir, a mesélő