Dol Ranun kardja
“Furcsa dolog az idő. Körbefolyik, megkerül, átrohan, lelassul, megáll, figyel és mégis felejt. Aki szerint az idő egy kör, azok tévednek. Az idő egy fa, és néha bizonyos események elrohadnak róla.” Hatláb Tam Tam professzor

Szirakasz történetének két igazi krízise volt. Persze, minden évben polgárok százai vesztik életüket a gonosz erők elleni csatákban és háborúban, de ezek legfeljebb a tábortűznél elregélt mondákká válnak. De az igazi veszélyek, melyek közül az egyikben benne is élünk, most, a 15. birodalmi évben, elfelejtődnek. A második, és legfrisebb, a Hamvak népének felébredése, és pusztítása hatalmas csapás, mely immáron 4. éve üldöz minket, szörnyű. De az első, és a mai rege témája mellett eltörpül, mind méretében, mind hatásában. 700 évvel ezelőtt élt egy hatalmas uralkodó, kinek egyik tanácsadója, és rokona, Dol Ranun volt. Egy fiatal, és becsvágyó mágus, aki a királyságot szolgálta. Az ország virágzott, városaiban a művészetek, és a tudomány fénykorát élte. Mágikus eszközeik kisebb csodaként voltak számon tartva, harcosaik pedig naponta győztek le náluk kétszer hatalmasabb lényeket. Messze ettől a világtól, működött egy titkos mágusrend, akik időmágiával befolyásolták birodalmak fejlődését. Céljuk az emberiség felszabadítása volt a démoni hatások, és barbár szokások igája alól. Ebbe a birodalomba is került egy ilyen mágus, kit Seladrannak hívtak. Bár mi, szirakok úgy hívjuk: a fehér mágus. Nem volt sok dolga, mivel a király igencsak bölcs volt, és Seladrannak úgy tűnt, hamarosan visszatérhet otthonába. Ám, egy szörnyű nap minden megváltozott. Dol Ranun elutazott, a messzi délre, és visszatértekor már nem önmaga volt. Gyűlölt, és hatalomra éhezett. Lelke pedig megtört, és elveszett, senki nem látta többet. Egy kegyetlen tervet eszelt ki. Titokban megölte rokonát, elvette a trónt és a herceg túl fiatal volt az uralkodáshoz.
Így hát Dol Ranun lett a régens, és mekkora csapás is volt ez. A földek elhaltak, a mágia elpárolgott, a tudósok elmentek. Dol Ranun, hogy növelje mágikus hatalmát, az ország esszenciáját csapolta le. És hogy gonosz tervét véghezvigye, a végső hatalmat akarta megszerezni. A királyi koronát. De, ezt addig nem tehette meg, míg a herceg élt. Ezért elküldte egy lehetetlen küldetésre: le kellett győznie egy hatalmas sárkányt, hogy a népe hazafiasságát feltüzelje. Ám a fehér mágusi közbeavatkozott. Cselszövéssel egy mágikus lény, az erdő tündérének tisztására terelte ahol rögtön egymásba szerettek. Eközben a herceg három bajtársát lovaggá képezték, persze a fehér mágus jóvoltából. Ezekkel a szövetségesekkel a herceg levágta a szörnyű lényt, visszatérve pedig Seladran segítségével megölték Dol Ranunt.
Megölték, de nem pusztították el. Dol Ranunban annyi mágia halmozódott fel, hogy egy parazitaként, egy élőhalott nekromantaként tért vissza poraiból. De a hősök ezzel is számoltak. A fehér mágus magával együtt egy szellembörtönnek nevezett helyre száműzte a gonosz lényt. Dol Ranun elrejtett egy kardot, melynek markolatgombjába lelkének egy apró darabját rejtette. A börtönben töltött idejéről Seladran nem sokat mesélt, ám az biztos, hogy Dol Ranun megfertőzte az elméjét, és álmot bocsátott rá, melyben megmutatta Seladran halálát. Egy unikornis, egy pöröly, egy farkas, és egy vörös láng által. Az álomban Dol Ranun megszökött, és a világot fekete lánggal perzselte fel. A fehér mágus rettegett ettől, és elhatározta, hogy elpusztítja ezt a négy lényt. Ám amikor elérte a fenti világot, rá kellett ébredni, hogy a négy alak négy törzset szimbolizált. De ez nem számított. Az egyetlen cél, hogy Dol Ranun nem szabadulhat rá az univerzumra. És a fehér mágus döntött. A négy törzs kiirtása volt az egyetlen megoldás.
Mindeközben Szirakasz mit sem sejtő népe vidáman élte életét. Kalandoztak, építettek, és igyekeztek felhelyezni a térképre apró királyságukat. Az első évben minden rendben ment, már amennyire ez sikerülhetett, az ötödik törzs fenyegetése mellett. Ez a nép, kit Angarasnak neveztek, lemészárolta a Draug, Ruin Thalion és Angrem törzsek vezéreit. Ezek négyen összefogtak, és megalakították a saját királyságukat, Szirakaszt, és bosszút esküdtek az ötödik törzs ellen. Ahogy az év haladt, egyre véresebbé váltak az összecsapások, míg végül elérkezett a bosszú napja. Szirakasz bátor katonái lemészárolták Angaras népét. Ám, mikor a vörös köd felszállt, szörnyű igazság derült ki. Az Angaras nem saját akaratából cselekedett, hanem a fehér mágus akaratát teljesítették, aaki megfertőzte elmélyüket. A második birodalmi évben felgyorsultak az események. Királyok emelkedtek, és buktak el, vallások jelentek meg, és tűntek el az idő futóhomokjában. Ebben az évben kapta meg Szirakasz örök védelmezőjét, a Rúnakövet. A múlt ebben az évben összefolyt a jelennel, és embert próbáló feladatok közt kiemelkedett egy. I. Erknu, az akkori király, ősi romok közt, melyek Seladran birodalmából maradtak fenn, egy tekercset talált. Miután megfejtette megbízható irnokával, a királyság népe felvidult. Az ősi szöveg egy régi, mágikus kardról szólt, melyet gondos kezek elrejtettek a világ elől, abbéli reményben, hogy valaki méltó majd megtalálja, és felhasználja. Ám a pontos helyet nem tudták meghatározni, egészen addig, míg az egyik vándor egy verset át nem adott nekik, melyet a könyvtárban talált. A király és tanácsadói, köztük Anakhron főpapjai is, órákon át keresték a vers értelmét, ám mikor végül rájöttek, szörnyen megrémültek. A vers a Lidércerdőbe vezetett, melyet egy szörnyű lény tartott rabigában. Aki vele összeakadt, az kevésszer tért vissza, ám ha mégis, akkor fül, ujj, vagy nyelv nélkül tette ezt. A szirakaszi nép, találóan csak Démonkirálynak nevezte el. Ám a vers hozzá vezetett, és a népnek nem volt más lehetősége. Így történt tehát, hogy az Ország színe-java bemerészkedett a sötét, ködös fák közé.
Hogy odabent mi történt, azt nem tudja senki. Egyetlen ember tért vissza élve, Anakhron paplovagja. I. Erknu, a főpap, és sok bátor harcos ott veszett az erdőben, vérükkel öntözve a fákat. Ám, bármennyire is szomorú volt ez, a paplovag kezében ott volt egy kard. De még milyen kard! Keresztvasa aranyból, markolatgombja gyémántból volt, és erős mágia fogta körül. De nem ez volt az egyetlen furcsaság. a paplovag is megváltozott. A lelke nem volt a helyén. Egy semmi volt, arca pedig szürkévé vált. Az akkori szóbeszéd szerint, aki a közelében volt, az egy apró hangot hallhatott, ahogy a lovagnak suttog. Akkor még a nép nem tudhatta, hogy Dol Ranun bezárt lelkének parancsait hallja. Ezzel Dol Ranun átka elkezdődött. Aki csak hordozta a kardot, az elvesztette a lelkét. Lidércekké váltak. Erejük páratlan volt, ám akinél volt a kard, az parancsolhatott a lidérceknek, s ezzel hatalmat szerzett a kard áldozatai fölött. Ezt a hatalmat pedig sokan fel is használták. Az év folyamán Dol Ranun tovább fertőzte az ország elméjét. Egy mágus vette magához a kardot, és minthogy mágusként életereje messze meghaladta másokét, nem vált lidércé. Az ország elnevezte ezt az embert Lidérc Úrnak, és nagy tisztelet övezte. Mennyire botor is az ember. A kard sötétsége a Lidérc Úron keresztül beáramlott a nép elméjébe, és megfertőzte őket. Az az év oly homályos volt, hogy a krónikákat inkább eltüntették az írnokok. Dol Ranun egymás ellen uszította a fehér mágust, és a Szirakaszi népet, ám a döntő csata előtti éjszakán Seladran megátkozta a várat, és halálos fertőzést küldött az ország népére. Másnap reggel a nép közül sokan azt vették észre, hogy ajkaik szénfeketévé váltak. A riadalom gyorsan harapódzott az országban, és csak rosszabbodott, amikor a Lidérc Úr egy nappal később holtan rogyott össze az országlóban. Ajkai az éjszakai feketéből hamuszürkévé fakultak, ahogy életereje urához, Dol Ranunhoz távozott. Mert ez a sorsa minden embernek, tündének, törpnek, aki Dol Ranun szolgálatában hal meg. Soha nem szabadulhatsz. Ám, ezt akkor még senki sem tudta. A fehér mágus átka, minthogy a falakból áradt, lakhatatlanná tette a várat, ráadásul a fertőzötteket csakis egy dolog menthette meg, az pedig az élet fájának gyümölcse volt. A mitikus fa pedig az óhaza földjén volt található, ahonnan később Maladrenbe indult a kiküldetés. Így hát A nép elindult. Útjuk hosszú és fáradságos volt, és sokukat elvitte a betegség, az éhínség, vagy a kard. Ám, azért nagyon korán kéne annak kelnie, aki ki akar irtani minket.
A vár, ahova megérkeztek, már egy ideje üresen állt. A nép, miután meggyógyították barátaikat, munkához fogott, hogy otthonossá tegye a várat. Felfedezőket küldtek a világ négy égtája felé, és térképeket rajzoltak. De, ahogy mondani szokás, az ördög soha nem alszik, és a baj újra elérte Szirakasz várát. A fehér mágus Dol Ranun átkának hatása alatt követte a szirakokat, és életüket megpróbálta pokollá tenni. Megszállottan üldözte a nép minden tagját, és eltökélte, hogy megöli mindet. A nép minden alkalommal erősebben támadt vissza, harcosait nem kímélve. Csak hajszolták és hajszolták magukat, alig pihentek. Bosszút akartak állni minden elvesztett lélekért, azokért akiket ott kellett hagyniuk az őshazában. Ám ez nem az ő akaratuk volt. Nem teljesen. Dol Ranun kardja, mindig a háttérben, soha nem pihenve terjesztette a átkot, megfertőzve embert és állatot. Aztán, egy szörnyű reggel, a felderítők jelentették a királynak, hogy megtalálták a mágus erődjét. Az uralkodó azonnal parancsot adott katonáinak, hogy fegyverkezzenek. Még aznap délelőtt Szirakasz teljes serege, gyógyítók, harcosok, druidák, és mágusok kilovagoltak a várból, és rohamléptekkel elindultak az erőd felé. Estére oda értek. A király felállt a nyergében, és kihívta a mágust. Seladran kiált erődje kapujába, mögötte ősi páncélok jöttek. Katonák szellemeit hívta vissza az idő folyamából, hogy mellette harcoljanak. A csata megzengette az eget és a földet. Mágikus villámok keveredtek időtörésekkel, bronz és vas csattant össze, a druidák alatt megtört a föld, és entek emelkedtek fel síkjukról. Hősök emelkedtek fel, és haltak meg szempillantás alatt. Végül a birodalom kardja végezte el a feladatot, mikor szíven döfte Seladrant. Ám, minthogy a sors egy kegyetlen asszony, a diadal veszteségbe fordult át. Most hogy börtönőre halott volt, Dol Ranun eltörte rácsait, és átvágta a síkok közötti határt. Immáron a földi szféra volt örökös palotája, és lelkének sötétje végig terjedt a világon. Egyetlen akadálya volt uralma kiteljesedésének. Szirakasz kővára állta útját, és a benne élő bosszúszomja nép. Tudniillik, a király, és katonái átkutatták az erődöt, és megtalálták Seladran levelét. A teljes irományt a levéltárban találjátok, most csak idéznék belőle:
“Ma már látom gondolatmenetem hibáit. Sajnos nehéz a valóságot érzékelni, mikor a saját gondolataim Dol Ranunéval keverednek. Nem kérem, hogy bocsássatok meg nekem. Nem érdemlem meg. Dol Ranun kiszabadult. Nektek kell szembenéznetek vele. Ne hallgassatok hazugságaira, mint én tettem. Talán nektek sikerül megtalálni végső megölésének módját. De ez már nem az én dolgom. Munkám véget ért. Seladran” Miután a nép végighallgatta a levelet, néma csend ülte meg az országlót. Nem volt mit mondani. A nép ráébredt, hogy minden mozdulatukkal, cselekvésükkel, kardcsapásukkal Dol Ranunt segítették. És azon a borongós, szürke napon Szirakasz lelke bosszút esküdött. Dol Ranun számára nem maradt olyan hely e földön, hol elrejtözhetett volna a királyság dühétől. Ám a nagy vadászatnak várnia kellett. A negyedik birodalmi évben a vár területén kapuk nyíltak alsó síkokra, és árnyak lepték el a négy ház földjeit. Abban az évben jártak démonok az emberek közt ezer év után. A király, és a nép pontosan tudták hogy ki hozta nyakukra a veszedelmet. Dol Ranun. A nép minden ébren töltött órája a kapuk felkutatásával, és bezárásával telt. A környező falvak közül rengeteget nyeltek el ezek a portálok, és a nép sokat be is zárt, ám ebbéli erőfeszítéseiket sokszor a saját embereik akadályozták. Vámpírok, és egy élőholt mágus, Nezomirü, próbálták átvenni a hatalmat, és bár mindegyiküket legyőzték, Ez túl sok időbe került. Egy utolsó erőfeszítést tett Szirakasz az év vége felé, hogy megállítsák a kapuk terjedését. Karddal, pajzzsal ugrott neki a démoni erőknek a királyság népe, a lovagok menetoszlopa lépte nyomán beforradtak a sík sebei. Draug harcosok bárdokkal és szekercékkel, néha még a fogukkal is aprították az ellenségeket. A démonoknak nem volt maradása, sikítva, undorító fejüket behúzva rohantak vissza Dol Ranun sötét várába. A sötét nekromanta pedig mosolygott. Elért valamit, amit eddig senki más: Szirakaszt csapdába ejtette. És sajnos igaza volt. A királyság éber szeme a falain kívülre irányultak.
Az ötödik birodalmi évben nyugodtan intézte ügyes bajos dolgait. Hiszen, Dol Ranun seregeit visszaverték, és a sötét úrnak már nem volt ereje, hatalma még egy támadáshoz. Ám ekkor egy érdekes ember érkezett az országba. Dr. Krasztinyovnak hívták, és az orovoslás nagymestere volt. Sokakon segített, így senki még csak nem is gondolt rá, hogy milyen sötét paktumot kötött. Mert Krasztinyov elárulva az emberiséget, és beállt Dol Ranun seregébe. Abban az évben egy prófécia kelt lábra az országban. Az elemi gyűrűk legendája. Aki birtokolta mind a négyet, az megkapta egy Dzsinn erejét, minden kívánságát valóra válthatta. Hogy hogy nem, a jó doktor megszerezte a levegő gyűrűjét, másik csatlósa pedig a tüzét. Mindeközben persze Dol Ranun kardja ott lógott oldalukon, ám mágiával elrejtették a fegyvert. Egy sötét, és mocskos rituáléval megégették a gyűrűket, eltörték az erőt, meghajlították, hogy csakis Dol Ranunt tudják szolgálni. De, mint már mondtam a sorsnak kegyetlen iróniája van, és a lidércek végét emberségük okozta. Az ötödik törzs maradványa, kiket a fehér mágus nem tudott magához csalogatni, letelepedtek Szirakaszban, és felvették eredeti nevüket: Angaras. Az Angaras ház csatlakozott a négy nagy házhoz, ám ennek egy feltétele volt. Ők tartották fenn a rendet a vár falain belül, békét, és egységet hirdettek. Ám nem voltak ellenségek hiányában. Egy fiatal druid,csak az istenek tudják miért, neheztelt rájuk, és gonosz tervet eszelt ki. Mérget öntött az Angaras borába, ám elkapták. Az egyik lidérc eléugrott, és megfenyegette a törzsfőt. Eközben Krasztinyov éberen figyelt, keze az átkozott kard markolatán nyugodott. A törzsfő, és a lidérc ordítani kezdtek egymással, és a káosz forgatagában egy fiatal angarasi lopódzott a poharakhoz. Elcsent egy kupa bort, és még mielőtt elvehették volna tőle, lehúzta az italt, csak az idő a tudója bomlott eszű ötletének. A szobában fejszével lehetett volna vágni a feszültséget. A fiú már nyitotta a száját, ám hangok helyett vér tört fel a torkából. És ekkor elszabadult a pokol. Az angarasiak nekiestek a lidércnek, ki felfedte igazi erejét, felégetett vagy hat törzstagot. Krasztinyov, és a többi áruló is csatlakozott, és rövid idő alatt Angaras barna zászlaja megégve szakadt le az országló gerendájáról. Ezzel egyetlen probléma volt csak; Krasztinyov a harc közben nem tudta fenntartani a mágiát, mi elrejtette az átkozott vasat, és mindenki szeme láttára ölt is vele. A nép azon tagjai, kik emlékeztek a rengeteg fájdalomra,, melyet Dol Ranun okozott, puszta körömmel tépték szét az árulókat.
Másnap reggel Tanisz con Pendragon mágusaival óriási máglyát rakott, melyre a gyémántberakású kard, és Nezomirü botja került fel. Az ország minden papja, és sámánja az éjszaka folyamán isteneikhez imádkozott, a mágusok pedig mindent megolvasztó tüzüket készítették elő. És aznap este meggyulladt a máglya, melegével megolvasztva először a vasat, melyből a penge készült, aztán elemésztve az arany keresztvasat. A gyémánt természetellenesen sokáig volt a tűzbe, de végül megadta magát. Ám ahelyett hogy megolvadt volna, felrobbant, és a benne lévő sötétséget elemésztette a máglya vörös fénye. Abban a pillanatban a síkot egy ordítás rázta meg, akkora, hogy szélviharokat kavart. Mert akkor Dol Ranun elpusztult. Hogy mi történt vele, azt senki nem tudja pontosan. Ha egy papot kérdezel meg, azt fogja mondani, hogy az istenek kimérték a régóta esedékes büntetést. Ha egy harcost, akkor a Dol Ranun által megölt harcosok szellemei bosszút álltak. Ám, az hogy nincs meg a mese vége, ne búsitson. Az aki ilyen gonosz dolgokat mer tenni, nem érdemli meg, hogy emlékezzünk a halálára.
Forrás: Shrí Krauk, a hollókirály; Tanisz con Pendragon, Eldelion mester, Raziel mester, Riandor mágusmester, Hispan lelke, és Aihr.
Írta: Meimir, a mesélő