A bárd és az írnok
Két férfi haladt az országúton. Lassan sétáltak és gyakran megálltak pihenni, mint ahogy ez lenni szokott azokkal, akik nem sietnek sehová. Amit ők kerestek már létezett akkor mikor még meg sem születtek és létezni fog még akkor is, amikor ők már rég nem lesznek ezen a világon. Aki pedig ilyen dolgokban érdekelt meg engedheti magának a komótosságot.
Az egyikük lezser eleganciával öltözött. Nagy gonddal alakította a megjelenését, hogy úgy látszódjék, nem is foglalkozik vele, hogy néz ki. Oldalán kulacs és tarisznya, hátán szíjjal átvetve míves lant. Egy bárd. A másik nagyobb csomaggal közlekedett. Hátizsákjából különböző hosszúságú és vastagságú tekercsek lógtak ki. Mindenegyes lépésénél tintásüvegek koccantak össze. Megjelenése precíz volt, mint ahogy minden, amit csinált. Egy írnok. Az időt barátságos vitával ütötték el, ugyanazzal, amit megismerkedésük első pillanata óta folytattak, pedig annak már jó ideje volt.
Több mint egy éve találkoztak, egy csatatéren. Azon a helyen, ahol Szirakasz négy házának harcosai végső csapást mértek az ötödik törzsre. Mindketten ugyanazért, de mégis valahogy másért jöttek.
A bárd hősi éneket faragott. Fényes tetteket és a mögöttük rejlő tragédiát fonta rímbe és dalba, hogy majdan egy jó kupa bor vagy egy tábortűz mellett elénekelje a hallgatóság örömére és okulására. Szavai mindig célba értek. Ha kellett reményt öntöttek azokba, akik hallották, ha kellett bűntudatot vagy együttérzést keltettek. A letűnt korok történései és alakjai a bárd számára tanulságok és inspirációk forrását jelentették. Hősöket, akik például szolgálhatnak a később születetteknek. Gonosztevőket, akiknek történetei óvatosságra intik mindazokat, kik hallanak róluk. Dalai túloztak és nagyítottak ahol kellett, máskor elhagyott dolgokat, ahogy épp céljai megkívánták. Ahányszor csak előadta őket egy kicsit mindig máshogy hangzottak.
Az írnok tényekre vágyott. A fehér lapok sorra teltek a fekete sorokkal. Egyforma közönyösséggel állítva örök emléket lovagoknak, akik elszánt küzdelemben győzték le esküdt ellenségeiket valamint barbár harcosoknak, akik utolsó csepp vérükig harcoltak az otthonaikra törők ellen. Számára mindez csak adat volt, amit fel kell jegyezni. Nem voltak illúziói, tudta alkotását nem sokan fogják olvasni. De mégis küldetésének érezte, hogy a történelem a maga teljességében fennmaradjon. Méghozzá a lehető legközelebb ahhoz, ahogy tényleg megesett. Most még talán akad olyan, ki emlékszik még arra mi történt, de évek múltán, amikor az emlékek elfakultak, az írott szó akkor is ott lesz.
Ez volt tehát vitájuk tárgya. Melyikük mestersége való többre. A válasz nem egyértelmű. Egy bölcs és határozott emberre van szükség, hogy végleg eldöntse, kinek is van igaza.
Írta: Raziel